CSEFI mondta:
2010. október 24.
CSEFI
(cefi@kvsc1907.ro)
MÜNCHENI KÖNNYEK
Mikor augusztusban megtörtént a sorsolás és megtudtam, hogy a Bayern lesz egyik ellenfelünk a BL csoportkörében, a lélegzetem elállt, hisz a BL döntős német bajnokról volt szó, aki az utolsó percig való küzdésről híres. Örültem, hogy ellátogathatunk Európa egyik legmodernebb stadionjába, az Allianz Arénára, de tudtam, tisztes helytállásnál többre nem igazán számíthatunk, a Bayern, nem a Róma. Aztán mire eljött a várva várt nap, esélyeink még alább süllyedtek, mert a csapat játéka nagyon döcög az idén és senki nem találja a gyógyírt. De ez nem állított meg sem engem, sem másokat abban, hogy elkísérjük a csapatot Münchenbe. Szép számban indultak el a kolozsváriak és nem csak kolozsváriak, hanem egészen messziről, Kanadából is a CFR drukkerek a Bajor fővárosba.
Meccs előtti nap egyeztetés nélkül nag yrésze a szurkolóknak a híres Hofbrauhaus sörözőben kötött ki és egy hangulatos sörözéssé alakult az este. Folyamatosan jöttek az ismerősök és az otthonias hangulat hevében dalra fakadt a társaság, a németek kisebb csodálkozására. Akadt néhány bayernes szurkoló akik megpróbáltak helytállni, otthon lévén, de esélyük nem volt éneklésünket túlharsogni.
A meccs napját mindenki máslépen töltötte, annyi látnivaló volt, hogy mindenki valami mást választott, Olimpiai park, Tv torony, BMV múzeum, Angol kert, Allianz Aréna, Tierpark Hellabrunn állatkert, Nymphenburg kastélypark s még ezer látnivaló.
Aztán lassan elfelejtettük a város szépségét és forgatagát és gondolataink csak a meccsre kezdtek irányulni. Kabalák, sálak, pólók, sapkák, talizmánok, szokások, mindenki a maga módján készült a meccsre. Békésen kivonultunk a szállásunkról a stadionhoz, útközben CFR-es és Bayern-es szurkolók sokaságával találkozva, mind özönlöttek a hatalmas befogadóképességű stadion irányába. Elénk tárult a pirosban pompázó Allianz Aréna, de az igazi ámulat csak a belseje láttán ért minket. Lenyűgöző, hatalmas, elkápráztató.
Kis csapatként, ellenfelünk iránti tisztelettel léptünk a stadionba és a pályára, de a kritikus negyedóra elteltével egyértelművé vált, hogy aznap mindent lehet, nagyot álmodni lehet, mert a Bayern csak árnyéka önmagának, a mieink, pedig harcolnak, akarnak. Nem szorítottak be, nem rúgtak kapura, támadtunk és helyzetünk is volt. Mindez felpezsdített, ment a szurkolás, az éneklés, sokan voltunk, reménykedtünk, mondogattuk egymásnak, hogy lehet, meg lehet verni aznap a Bayernt. És a következő pillanatban, a 28. percben De Zerbi szabadrúgását követően a labda Cadu fejéről a hálóban kötött ki. Egy pillanatra megállt a világ, hihetetlennek tűnt, üdvrivalgás helyett az emberek szemébe könny szökött "nem igaz, álmodunk, ilyen nincs, vezetünk az Allianz Arénán". Édesek az örömkönnyek, édesebb az összeölelkezés idegenben, könnyes szemmel de mosolyra fakadt szájjal borultunk egymás vállára. Vezettünk, vezettük a nagy Bayernt, lehetséges volt, "csak őrizzük meg, csak vigyázzunk rá", ez volt a következő gondolat. Sajnos a hidegzuhany túl hamar jött. Öngól, ismét mint Bordeauxban. Alig ébredtünk fel a német örömöt követően, copycat, még egy öngól. Felháborodás, bár az ellenfél nem játszik semmit, nem rúg kapura és mégis vezet 2-1re???!!! De a játék menetét nézve, még nem volt veszve semmi, egy pont is nagyon sokat jelentett nekünk és az egyenlítés lehetősége még bőven benne volt a mérkőzésben, hittük még. De a balszerencse nem távozott mellőlünk, újabb ügyetlenség és a 77. percben már a csúfos 3-1-et mutatta a tabella. Ekkor úgy tűnt mindennek vége, úgy szidtuk a csapatot, mintha legalább az újonc Vásárhellyel vagy Brăneştiel játszana és nem lenne képes megverni. A lehetőségeket látva a mérce magasra került, frusztrálónak tűnt a helyzet, egy majd semmit nem produkáló ellenfél 3-1-re vezet csapatunk ellen, egy ma gyenge csapat szerencsével és balszerencsével megver. Nem igazság. Ilyen és hasonló érzések kavarogtak bennem és gondolom másokban is és az, hogy vége, most már mindennek vége, most már a Bayern is megérezte a gól ízét, jöhet a többi, nem fognak itt megállni. Temettük az eredményt, temettük az ellőtt esélyeinket. De kaptunk még egy esélyt Culiotól a 86. percben, szépített. Volt még 4 perc és a hosszabbítás és újra felcsillant a remény, hisz láttunk kihagyott helyzeteket bőven, Piccolo, Traore, Hora, Beljanocic, gondoltuk, hátha a szerencse mellénk áll. És a helyzet nem is maradt el, csak a véglegesítéssel volt baj, túlzottan akarták. Így maradtunk a keserű szájízzel, hogy ismét nem vallottunk szégyent, ismét majdnem majdnem sikerült, nem játszottunk olyan rosszul, csak nevetségesekké tettük magunkat. Ez elég a szégyenhez, hisz sokan csak erre várnak ebben az országban, hogy egy jót nevethessenek rajtunk és mi megadtuk nekik a lehetőséget. Nem arról szólnak a hazai sajtóhírek, hogy egy kis csapatnak 2 gólt sikerült rúgni az Allianz Arénán, a Bayern München otthonában, nem arról szólnak, hogy milyen szerencsés volt a Bayern, hanem arról, hogy milyen nevetséges volt a CFR. De minket mindez nem kell érdekeljen, mi ott voltunk, mi megéltük, mi örültünk, mi sokat nyertünk ezzel a kiszállással, közös emlékeket, élményeket és egy feledhetetlen pillanatot, amit nem vehet el tőlünk senki, az örömkönnyek csillogását egymás szemében, azt az átható érzést, hogy képesek voltunk erre, mi a CFR. Éljen bennünk tovább ez az érzés és add, hogy sokszor megismétlődjön.